Analitikus dráma
Az analitikus dráma (görög analüszisz 'elemzés' szóból) elemző dráma,
a drámai szerkesztés egyik fő módszerét alkalmazó drámai mű, melyben
az alapkonfliktust okozó esemény a darab kezdetekor már megtörtént,
de ennek múltbeli okai nem, vagy nem mind derülnek ki az első felvonásban,
hanem fokozatosan derül fény rájuk, így lendítik előre a jelenben játszódó
cselekményt, amelynek lényege a múlt feltárulásának folyamata. Ez a
módszer a cselekményt lehetőleg a katasztrófa köré sűríti térben és
időben, s ezért is alkalmazkodik szívesen a hármas egység (hely, idő
és cselekmény egysége) elvéhez. Az eszménykép az olyan színmű, amelynek
cselekménye pontosan annyi időt vesz igénybe, mint amennyit a néző a
színházban tölt. Mintapéldája e szerkesztési módnak Szophoklész Oidipusz
királya, Kr. e. 420 k.; a 19. század végén Ibsen (Babaszoba, 1879; A
vadkacsa, 1884) művei reprezentálják, s a modern drámák közül pl. Arthur
Miller Édes fiaimja, 1947 ilyen szerkezetű. Az analitikus dráma modelljével
ellentétes a céldráma, a drámai kompozíció két modelljét aszerint különböztetjük
meg, hogy a végkifejlethez vezető alapkonfliktus okai mikor derülnek
ki.
vissza
a főoldalra
Az Ön által most látogatott oldal tartalmilag jelentősen
továbbfejleszthető. Amennyiben